Subaru Impreza WRX STi: Ralis gének

Sosem késő egy olyan legendát tesztelni, mint a Subaru Impreza WRX STI. Az Emil Frey féltve őrzött és gondosan karbantartott, egyetlen STi tesztautója járt nálam, 19 ezer kilométerrel az órájában, de vadonatúj motorral. Minthogy a futómű, a fékek, a kuplung és a gumik is kiváló állapotban voltak, az Impreza megmutathatta valódi képességeit. Szerettem, mert küzdeni kellett vele, állandó koncentrációt igényelt és piszkosul gyors volt. Viszont nem értem, miért kellett eltűntetni az autó lelkesítő hangját. Mert a "bubu" nélkül nem igazi STi az STi.  

Az Impreza WRX STi a WRC raligép egyenes ági leszármazottja, és ez első pillanatban látszik is rajta. Feltűnő és agresszív autó, egyedi WR kék gyöngyház fényezéssel és rali stílusú matricázással, a reggeliző asztalnak beillő hátsó szárnnyal, az aranyszínű felnikkel és féknyergekkel, valamint a motorháztetőbe vágott légbeszívóval. Bárki, akinek csak egy kis benzin is csörgedezik az ereiben, egyből tudja, mi jön vele szemben. A 2006-os modell megjelenése egyébként még radikálisabb, mint az előzőé, újraformált hűtőráccsal és fényszórókkal, tagolt légbeömlővel, tetőspoilerrel és egy középső diffúzorral. Az új aerodinamikai elemeknek az STi esetében komoly szerepük van, javítják nagy sebességnél az autó stabilitását. A vaskos kipufogóvéget sajnos egy árva pisszenés sem hagyja el, valószínűleg az Euro IV-es normának való túlzott megfelelés miatt. Valószínűsítem, hogy aki vesz egy új STi-t, első útja a kipufogóshoz vezet majd, mert a boxermotor ropogását egyszerűen muszáj hallani. Többször előfordult piros lámpánál állva, hogy a mellém besoroló autós lehúzta az ablakot és megkért rá, mutassam meg a gép hangját. Mondtam neki, hogy sajnálom, de olyan nincs neki, próbáljon szerencsét egy korábbi kiadással. Sovány vigasz, de legalább a 2,5 literes erőforrás túráztatásnál belengeti a kocsi elejét.

Az utastér berendezése, akárcsak a fő konkurens, a Mitsubishi Evo IX esetében, rendkívül egyszerű. Az STi előnye a gyönyörű, látványos kék Alcantara kárpitozás, melynek láttán valóban késztetést érez az ember, hogy tövig nyomja a gázpedált. Igazi retro fílinges a kazettás/CD-s rádió, nem is emlékszem, mikor láttam autóban ilyet utoljára. A pilóta előtt STi feliratos Momo sportkormány, három piros háttérvilágítású körműszer, középen fordulatszámmérővel, a középkonzolon a már említett 2 DIN méretű rádiós egység, alatta az unalmas tekerőgombok, középen és oldalt különböző formájú levegőkilépő-nyílások, hervasztó műanyagok, no és a nyomógombok...na azokat még a 80-as évekből felejtették itt. Jót mulattam a régimódi rádiógombokon, valamint a bal első könyöklőre szerelt irányítópulton. Látható volt a tervezők szándéka, hogy a bevált japán elemeket vegyítsék a modern autóipari irányzatokkal, de az eredmény kaotikus lett, mintha sebtiben kellett volna összedobni. Hát igen, erre az utastérre nem a kifinomult, harmonikus stílusa miatt fogok emlékezni. Az alapvető biztonsági és kényelmi berendezések persze itt is megvannak, mint például a 6 légzsák, az automata klímaberendezés, az elektromos ablakok és tükrök, s többre nincs is szükség. Akárcsak az Evóban. Ha össze kellene hasonlítanom, azt mondanám, a Mitsubishi Evo utastere egyhangúbb, ugyanakkor összeszedettebb és tágasabb, a Recaro székek oldaltartása is jobb. Az STi-ben viszont állítható magasságú az ülés, ami az Evóból hiányzott, így mindig zsiráfnyakkal ültem benne. A kormány egyik modell esetében sem állítható tengelyirányban.