Lambo, Janguar és NSU: magyar oldtimerek Ausztriában
Már év elejétől szó volt róla, hogy néhány magyar oldtimeres csapat szeretne részt venni az Ausztriában már 12. alkalommal megrendezésre kerülő Silvretta Classic veteránautós versenyen. A nevezés beadásakor már lehetett tudni, hogy komoly szelektáláson esnek át a jelentkezők, közel 400 nevezésből mindössze 150-et fogadtak el a szervezők.
Végül összesen öt magyar csapat állhatott rajthoz: Erdélyi Zoltán és felesége Csilla, Noszvai András és lánya Anna, Szabó Endre és Gömöri Melinda. Ez a három páros évek óta együtt versenyez, Pásztor Tamás és jómagam, Gáspár Béla, külön már sokat versenyeztünk, de ilyen versenyre először ültünk össze Tamás Lamborghini Espada típusú autójában. Lamara Roland és Kovács Botond újságíró páros viszont életében először teljesített ilyen jellegű versenyt.
Nekivágtunk tehát a háromnapos versenynek, amely Ausztria legtávolabbi csücskéből rajtolt, gyönyörű 3000 méteres hegyek között, kristálytiszta levegőben, amelybe csak helyenként vegyült a tökéletes tehéntrágya szaga. Serdán regisztráció és gépátvétel várt a versenyzőkre, mely után eufórikus hangulatban nézegettük és figyeltük a közöttünk közlekedő 30-as, 40-es évek versenyautóit és a különleges, nagyon ritka autókból összeállított mezőnyt.
Sok szép és drága autót láttunk már kiállításokon, börzéken, de ez valahogy más volt. Más volt azért, mert amíg egy kiállításon kifényesítve állnak, addig itt ezek a válogatott, 500.000 euro-tól csillagos égig terjedő értékű autók pöfögtek, jöttek mentek közöttünk, négy napon keresztül, bármikor megérinthettük, megnézhettük őket. Azt hiszem órákig tudnék írni, de próbálok rövid lenni, beszéljenek inkább a képek.
A három nap alatt szűk 700 km-t autóztunk 600m és 2500m közötti magasságban, az egyik hágóra vezető úton a hajtűkanyarok számozása 26-ig tartott. Útba ejtettük Lichtenstein-t és Svájcot, ahol hihetetlen mézeskalács falucskákon keresztül haladtunk, majd újra az ausztriai kilométereket róttuk. Volt napsütés, borongós időjárás, szakadó eső, szivárvány, de azt hiszem végig mosolyogtuk az utat, mert egy ilyen helyen autózni nem volt mindennapi élmény! Autóink is viszonylag jól bírták a megterhelést, a Lambo hibátlanul működött, a Jaguar-os fiúk reggelente kicsit korábban keltek a napi szerviz miatt, és az NSU is végigbírta a versenyt, bár motorikus szempontból azt hiszem orvoshoz kell vinni.
A verseny szervezése egy két apróságban hagyott némi kívánnivalót, nagyon kevésnek éreztük az 1/100-as szakaszok számát, és a szervezők rugalmassága sem volt mindig az igazi, de ezeket kizárólag az objektivitás miatt említem meg. A díjkiosztó egy 2200 méter magasan lévő hegyi vendéglőben volt, ahol kifogástalan ellátásban volt részünk, és büszkén mondhatom, hogy a magyarok ismét kitettek magukért.
Az első tíz helyezésből négyet magyar páros szerzett meg, és az asztalunk végül összetéveszthető volt azzal az asztallal, amelyen korábban a díjakat tárolták!
Mindannyiunk nevében nagyon köszönjük itthon maradt barátainknak a biztatást és az interneten keresztül kapott információkat, mellyel segítették versenyzésünket!
Gáspár Béla/veteranauto.hu