52′ Coppa Intereuropa, Monza – 2. rész

Mi tagadás, az első versenynap után társaságunk kissé nyúzott állapotban volt. A fárasztó utazás, a tűző nap, a fülsüketítő zaj, no és persze a felfokozott lelki állapot együttes hatása nem mindennapi kimerültséget eredményezett, de az élmények frissessége, a helyszín varázsa nem tudott minket ágyba parancsolni. A hazai stílusú Paprika kisvendéglő teraszán elfogyasztott finom vacsorát követően még hosszabb belvárosi sétára indultunk, hogy útközben megbeszélhessük a pályán látottakat. Vasárnap reggel – miután egy félreértésből adódóan jóízűen elfogyasztottuk a panzió összes vendége számára feltálalt reggelit – ismét Monza felé vettük az irányt. Az első futam, a Turismo B 9-kor kezdődött, és a legtöbb versenytől eltérően nem 10 vagy 15, hanem 25 körös volt.

Az edzések alapján biztos befutóknak a bivalyerős Ford Mustangok ígérkeztek, de a szolid külsejű, ám annál mérgesebb Ford Lotus Cortinák alaposan befűtöttek az amerikai márkatársaknak, az Alfa Giulietta Sprint GTA-król már nem is beszélve. A végén mindhárom típusból kettő-kettő feladta a küzdelmet, de a kockás zászlóval még így is az előbbi sorrendben intették le a versenyt.

Rövid szünet után a mai gyakorlatnak megfelelően, az öreg F-1-eseket is megillette a Warm up, azaz a bemelegítés. Sajnos már tegnap tudtuk, hogy az ő viadaluknak legfeljebb a rajtját várjuk meg, mert a befutó és a hivatalos eredményhirdetés időpontja nekünk már késő.

Délelőtt a Brabham BT49 vette birtokba az etalon köridőt, a pole-os hatkerekű Tyrrell csak a negyedik helyet autózta. A prototípusok futama előtt három betétprogram felvonulását láttuk: először a Mini Monza World keretében összegyűlt kisautók özönlötték el a pályát, majd néhány kör erejéig a kétkerekűeké lett a világ. A klasszikus autók bemutatóját egy Lamborghini Diablo vezette fel, ez a mezőny azonban igen változatos képet mutatott, mert FIAT 500-astól kezdve Citroen Traction Avant, Bentley S2 Continental, Ferrari Dino 246 GT, Maserati 3500 GT, Mercedes 300 SL és Peugeot 203 is szerepelt a résztvevők között.

A Coppa Monza GT idejére szinte megteltetek a lelátók, úgy látszott, mindenkinek ez a kedvence. A rajtot követően az első három sorrendje nem változott, de a második körben a Ford GT40 átvette a vezetést. Szívem csücske, a fehér Jaguar E-type nagy hátrányba került, a pálya egyik szakaszán kicsúszott, és mire visszakecmergett, még a Porschék is elmentek mellette. A táv negyedénél azonban az egyik 356-os “svábbogár” akkora galibát okozott, hogy 30 percre leállították a futamot, majd a megszerezett pozíciók alapján újraindították a mezőnyt.

A Ford most nem hagyta magát, sem a két TVR, sem a két Cobra nem bírt vele, de amit a Jaguar művelt, azt nem lehet elfelejteni! Szinte az utolsó helyről indulva kapaszkodott fel az élbolyba, miközben úgy kerülgette a Porschékat, mint rutinpályán a bójákat, de nem kegyelmezett a Marcos 1800-asnak, az MG B-nek és az Alfáknak sem. Nagy meglepetésre a Cobra-duó és az egyik TVR feladta a küzdelmet, mint ahogy a 275-ös Ferrarit is addig-addig óvta mulya tulajdonosa, míg szép csendben a füvön kötött ki.

A hazai közönség nem is méltányolta, ahogyan a vérvörös paripát, a nemzet büszkeségét lelépték a gyengébb ellenfelek, és azt hiszem jogosan. A verseny – az verseny! Aki pedig dédelgetni akarja az autóját, netán félti a sérülésektől, az ne nevezzen, ilyen egyszerű. A győzelmi babérkoszorú egyébként a Fordos Allen Lloyd nyakába hullott, őt követte a TVR 400-as és két Lotus Elan 26. A Jag erejéből az elismerésre méltó ötödik hely futotta, de két kör hátránnyal a 24. helyen egy Lancia Aurelia B20-as is célba ért.

Indulás előtt még apró emléktárgyakra alkudoztunk a börzén, engem azonban jobban érdekelt a Forma-1 rajtja. Miután megvettem a kinézett portékát, bátor lépésre szántam el magam. Press feliratú igazolványommal a nyakamban végigosontam a boxutcán, majd egy óvatlan pillanatban megkerültem a rajtvonalnál álló fotósokat. A felvezető kör végén körülbelül ekkor állt be a helyére az utolsó versenyző, és néhány másodperc elteltével elszabadult a pokol. A második sortól 3 méterre néztem végig a startot, és mire a biztonsági emberek észrevettek, én már átéltem, amit szerettem volna. A füldugómat “természetesen” nem használtam, még most is sajog a dobhártyám, ha felidézem a történteket, de akkor tényleg nem halottam, amit az olasz biztonságiak ordítottak nekem, de azt amúgy is értettem a mozdulataikból.

Hétfő hajnalban értünk haza, a fülfájásom miatt szinte alvás nélkül kuporogtam végig az utat, és reggel 8-kor a munkahelyemen minden kollégám azzal fogadott: na mesélj, milyen volt, de ezt szóban elmondani nem lehet.